Együtt sírtunk-együtt nevettünk

Anyu bejegyzése:

Ma, Peti bölcsis beszoktató létének ötödök napján került sor az első külön töltött órákra. 8-ra mentünk, hogy a reggelibe is be tudjon kapcsolódni. Akkor még vele lehettem és gyönyörködhettem benne. Abban, hogy milyen nagy ívben tojta le a fejünket, juszt sem ült asztalhoz, mint a többiek, csak az autókkal volt hajlandó foglalkozni. Halkrémes kenyér lett volna a reggeli és karikára vágott savanyú uborka. Peti pont olyan képet vágott, amit az uborkára szoktak mondani. Egyik ételt sem ismeri, bár uborkát kóstolt már. Éjjel egy óra óta semmit nem ivott és evett, azt hittem, éhes lesz, de a tea legalábbis meghozza majd a kedvét, hogy pohárból igyon. Az sem. Reggeli után laza egyszerűséggel kisétáltam a teremből, át a fogadó helyiségbe és nekiültem mérni az időt. Aztán már álltam és úgy mértem. Fél óráig sírt/bömbölt keservesen Peti, mire rájött, hogy hiába sír, Vali nénin vagy Tündén kívül, a másik csoportból senki más felnőttet nem fog majd látni. Hüppögött, köhögött, fulladozott a taknya-nyálától, nekem meg apró darabokra szakadt a szívem. Együtt sírtunk, de mégis külön. Kegyetlennek éreztem magam, hogy miért kell kitenni egy kisembert ilyen traumának, amikor több, mint 9 + 20 hónapot töltöttünk együtt, alig pár órácskára elszakadva egymástól.

A felsírásai egyre ritkábbak lettek. Sokszor néztem be egy használaton kívüli ajtón, hogy vajon mit csinálhat. Leginkább Vali néni ölében láttam, aki előtt le a kalappal! Mindenféle érdekes játékokkal próbálta felhívni Peti figyelmét, amikor csak kellett, felvette, simogatta, utánavitte a poharat, hogy igyon, stb.stb. Jó kezekbe került, belátom. A csoport fele továbbra is beteg, ma fiús nap volt, Gábor, Dávid, Bálint és Peti tombolhatott kedvére.

A tízóraira kínált gyümölcsöt kihagyta Peti. Vali nénit egyéb dologban is felavatta: tisztába kellett tenni, mert nagy dolga akadt. De keservesen zokogott, amíg zajlott a művelet! Ez sem sokszor fordult még vele elő, hogy az egy-két mamást leszámítva más tegye tisztába. Azt azért mégsem várhatom el a gondozónőtől, hogy puszilgassa Peti combjait, csikizze a talpát és bohóckodjon, hogy de büdi a lába! Ebből a sírásból is kikeveredett valahogy. Autózott, bébitaxizott, tologatta a bevásárlókocsit. Néha nagyon anyátlannak láttam, főleg, amikor a játéktelefonokkal játszott. Kiszűrődött a szövegéből a jaja-mama-dédi, gondolom, panaszkodott, hogy egérfogóba került és nem menekülhet a sorsa elől. Aztán nem sokkal odaállt az egyik ablakhoz a függöny mögé és ott beszélgetett, sokszor hallottam az anyázását: jaja! Nagyon megsajnáltam, szívem szerint többször is berontottam volna és megszabadítottam volna a szükségből lett rabságától. Lassan vánszorgott az idő, próbáltam olvasgatni egy könyvet, de inkább járkáltam fel és alá és vártam, hogy eljöjjön az ebéd ideje.

Akkor ért a nap meglepetése: Peti várakozáson felül teljesített és "rengeteget" evett! Hálelúja, legalább emiatt nem kell tovább aggódni, idáig csak kedvtelésből nem fogadta el az ételt, amikor próbáltuk etetni. Ma spenót /sóska?/főzelék volt, bocsánat, ezeket mindig összekeverem, de legalább egyaránt nem szeretem őket. Főtt krumplit kaptak hozzá a gyerekek, utána meg túrófelfújt volt a desszert. Másfél merőkanálnyi megevett főzelékről, egy jó adag krumpliról és a fél túródesszert elfogyasztásáról számolt be Vali néni. Nem akartam hinni a fülemnek!!!

Amint végeztek az ebéddel, odavezette Valika Petit hozzám, aki megkönnyebbülten ugrott a nyakamba és valami földön túli boldogság járta át az arcát. Szeretetnek is hívhatjuk.