Újra a porondon

Van miről mesélni. Itthonról, nyugodt körülmények között. De hol is kezdjük? Szombatnál.

Anyu reggel vonathoz sietett, mert vizsgázni ment Budapestre. Már akkor érezte, hogy nem szokványos napja lesz, mert a kisboltban ottfelejtette az esernyőjét és csak pár utcával odébb vette észre. Visszament érte és megbeszélte az eladóval, hogy biztosan nem lesz szerencséje. A konzultáció és a vizsga is lezajlott, sikerült anyunak. Azidőben tombolt végig az országban egy hatalmas vihar, öcsödi papáéknak is lefújt a házról jópár cserepet.

Anyuék egy alagsori teremben okosodtak, semmit nem vettek észre belőle. A sikeres vizsga után egy gyulai kolléganővel beszabadultak az Aréna plázába, ahol el is akadtak az első üzletnél. /C&A- a szerk./ Csini pólókat kaptam anyutól, meg játékot is. Nagy örömmel adta át nekem, amikor este elémentünk a vasútállomásra. Amikor onnan hazaértünk, akkor, a ház előtt vette kezdetét a véget nem érő hányásom. Apu volt az áldozat, eleje-hátulja csupa merő trunyi lett. Idehaza is beterítettem a lakást, ahová léptem, ott hánytam. Egyből hívták az ügyeletes orvost, hogy oda, vagy a kórházba induljanak-e velem. Oda kellett menni hozzá az ügyeletre és ő adott beutalót a kórházba. Akkorra már nagyon fáradt voltam az erőlködéstől, hagytam, hogy megvizsgáljon, néha öklendeztem, közben meg majd' elaludtam anyu vállán. /Mozgalmas, egésznapos szolnoki nagyszülőzős napunk volt egyébként apuval./ A kórházban még felcsillant egyszer a szemem, mert láttam egy mentőautót. Aztán bementünk az ambulanciára és ott is megvizsgált egy doktornéni. Érdekes, hogy éjszaka milyen fiatal és aranyos doktornénik ügyelnek. :) Hosszadalmas procedúra várt ránk, amíg felvettek a fertőző osztályra. Másfél óra biztos. Anyu vállán pihentettem a fejem, apu meg ott egyensúlyozott körülöttünk, amikor a vesetállal próbálta elkapni a hányást. Szóval jól elvoltunk. Nagyon kedves volt az asszisztens is, szerencsénk volt, mert nem kellett várnunk senkire. Egyszercsak elaludtam anyu vállán, nem is csoda, mert 9 felé közeledett már. Arra ébredtem, hogy anyu letett a vizsgálópultra. Elkezdték szadizni a kezemet, hogy pár csepp vérhez jussanak a káliumszint meghatározásához. Na, ott aztán felébredtem! :( Anyu nem győzött csitítgatni, meg rámfújkálni, mert annyira felhergeltem magam a fájdalomtól, hogy levegőt is elfelejtettem néha venni. Hú, az a pár perc kimaradhatott volna az életemből!!! Innen, miután minden létező helyre bekerült a megfelelő adat, átsétáltunk a fertőző osztály épületéhez. Tudom, hogy nem a ruha teszi az embert, de azért ugye ti is érzékelitek a kontrasztot a kórház honlapján szereplő szállodaépület és e között a kórházra egyáltalán nem hasonlító épület között. Itt dekkoltam 4 éjjelt és 3 napot. Még tesz ide anyu fotókat elrettentésül, nehogy idekerüljetek, drága barátocskáim! 1. kép: betegirányítás felső fokon: Második kép: mért' ne épp a kisgyerekek alvóidejében lenne a hazavitel időpontja? Bár ezen már nem is csodálkoztunk, ha már egyszer a tanácsadások időpontja is épp ilyenkor volt anno. Harmadik-negyedik-ötödik kép: magáért beszél. De attól, hogy ki van függesztve, még nem az, aminek gondolják!!! És ki van akasztva a mézesmadzag is, hogy ott lehet maradni a kisgyerekkel, ha van rá mód, de NINCS! Illetve némelyeknek igen, mi sajnos kiestünk a szórásból. Pedig akkor még anyu nem is volt agresszív, amikor rákérdezett, hogy ugyan velem maradhat-e legalább az első éjjelen.

Az odabenti időmet igyekeztem otthonias légkörben elviselni. Az első éjjel beájultam, ma már csak egy kis bibi emlékeztet az infúzióra, amit kaptam. Másra nem is igen emlékszem. Vasárnap többször is eljöttek hozzám apuék, egyszer öcsödi nagyszüleimmel, akiket Évi és Jaja hozott el, majd délután szolnoki papáékkal. Mosolyogva fogadtam őket, semmi jelét nem mutattam, hogy megviselne a kórházi lét. Dehát láthattátok is a videót a korábbi bejegyzésben. Tündérkedves nővérkéhez kerültem, játékokat kaptam az ágyikómba, jól telt a napom. Hétfőn is bejöttek délben anyuék, de akkor csak a bogárpózban alvásomat láthatták, ezért este is meglátogattak. Még akkor sem sírtam, vigyorogva csuktam rájuk az ablakot, amikor elköszöntek tőlem. Nem sírdogáltam, jó példát mutatva a többieknek.

Na, kedden aztán eltört délután a mécses! Átpakoltak egy másik szobába, ami zsúfolásig volt vaságyakkal, igaz, tévé is volt benne. Itt én lennék az ágyrengetegben: Amint megláttam anyuékat, már pattantam is fel és keserves sírásba fogtam. Akkor és ott döntötték el engem látva, hogy azonnal kiszabadítanak a fogságomból. A nővérke ráadásul elárulta, hogy negatív lett a rotavírus-teszt, meg egy másik is, semmi nem indokolja, hogy még egy éjszakát ott húzzak ki. Bejelentették szüleim a hazaviteli szándékukat. Akkor 16:30 volt. Azonnal szívóágazatra tették őket onnan kezdve, mert valahogy csodabogárnak számít a szemükben, ha valaki ellent mer mondani nekik. Egyetlen nyomós érvet nem tudott sem ügyeletes orvos, sem nővér felhozni arra, hogy ott maradjak. Semmilyen kezelést nem kaptam, köptető gyógyszert és hsamenésre gyógyszert adtak, tüneti kezelés címszóval. 18:00 körül került elő egy ügyeletes orvos, rezidensi mivoltában. Meghallgatta apuékat, majd elrobogott, hogy várni kell, meg hogy megbeszéli az ügyeletvezető főorvossal. 20:00 körül hívta fel anyu az ambulancián, ahol az asszisztense közölte, hogy épp most ment fel a főorvoshoz, várjanak anyuék. Vártak. 21:00-ig. Akkor sem került elő senki, aki zárójelentést adott volna. Már nagyon berágtak és szomorúak voltak az ősök, én meg belefáradtam a várakozásba és elaludtam odabenn. Vesztesként és a kórházi rendszer áldozataként hagyták el a terepet fél 10 előtt. Egy beszélgetés a betegjogi képviselővel még hátravan, mert nem hagyják annyiban a dolgot. Majdnem 5 órahossznyi várakozás után sem élhettek azzal a jogukkal, amit szabad kórházelhagyásnak hívnak, saját felelősségre.

Ma, szerda reggel jött be újra a kórházba apu, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kihozzon onnan. Rendeződni látszik a produktum a pelenkában, hazamehetek-volt a főorvosnő megállapítása. Így is két órahosszába került a várakozás, de megérte, mert 10 előtt végre apu karjaiba kerültem. Villámgyorsan felöltöztetett és hazajöttünk. Anyuval és nagyszüleimmel és Évivel is telefonáltak, hogy vége a cirkusznak, itthon vagyunk. Apu és anyu felváltva vigyáznak ma és holnap rám, apu délelőtt, anyu délután és holnap du. bejön öcsödi mama a pénteki felvigyázás miatt.

G.Gabinak igaza volt, olvastuk az üzenőfalon, hogy nagy játék vár, ha hazaérek. Köszi Gabi a bizalmas infót, tényleg nagyon klafa játék várt az asztalon. És mind az enyém! Birtokba vettem rögtön és azóta is úgy viselkedem, mintha el sem mentem volna itthonról. Apuék valami lelki törést emlegetnek, nem szeretnék, ha mély nyomot hagyna bennem az a pár napnyi rossz emlék. Nem bánom, ha mindig tele lesz az asztal érdekes játékokkal, szívesen elfelejtem az egészet. :))

Van ám hab is a tortán: aput megbírságolták, mialatt a kiadásomra várt. Ahol idáig parkoltunk, néhány hónapja megállni tilos-övezet lett, de apu megszokásból állt oda és nem vette észre a táblát. A bírság 3.000-tól 20.000.- Ft-ig terjedhet. Anyu ismeretségi köre révén megpróbálta letornászni az alsó határra ezt az összeget, majd meglátjuk, mi lesz! Más veszteség is ért bennünket: a kórházi tartózkodásom alatt úgy levágták a körmeimet, hogy a kezeimen minden ujjamnál vércsík húzódik. Anyu csinosra szokta vágni, itt meg brutálisan nekiestek, de nem tudtam kellőképpen tiltakozni. Majd kinő, de nem valami szép. Akkor vette észre anyu, amikor mellémbújt ebéd után az elalvásomkor. Nincs meg egy világoskék vonatos zoknim, van viszont egy fölösleges, kórházi pelenkánk. Továbbá hibádzik a sündisznócskás kispárnám, de az még meglehet az autóban. Ennyi a leltár. Örülök, hogy mesélhettem!